Julianna, egy 34 éves nő, hosszú ideig küzdött emlőrákkal: kemoterápia, több műtét és a végén egy újabb beavatkozás, amely után állapota hirtelen súlyosan romlott. Az intenzív osztályon szepszisszerű tünetegyüttes alakult ki nála, tüdeje leállt, és az orvosok kénytelenek voltak újraéleszteni a pácienst – elmondásuk szerint néhány másodpercig agya nem kapott oxigént.
Julianna szerint a halál közeledte nem hirtelen következett be, hanem fokozatosan: érezte, ahogy belső szervei „kikapcsolnak”, teste mintha kiürült volna, és az élet érzése eltűnt. Hallotta a műszerek zaját és az odaszaladó személyzetet; később az orvosok elmondták, hogy adrenalint adtak be neki és magához térítették – Julianna biztos abban, hogy átélte a halál pillanatát.
Az átéltek következményei mind fizikai, mind mentális tünetekben megmutatkoztak: egymást követő éjszakákon át nem tudott aludni a gyorsan váltakozó képek – arcok, állatok, számok – és a folyamatos fülzúgás miatt. Az orvosok szerint ez a klinikai halál átélésének hatása, maga Julianna úgy fogalmaz, hogy az a pillanat óta valami megváltozott benne, mintha átlépett volna egy határon, majd visszatért.
