R. Nagy Tünde elmesélte szörnyű tragédiáját: középső fia, Csenger tizenegy éves korában hunyt el, miután évekig küzdött a rohamokkal és a gyakori légzésleállásokkal. A család élete egy pillanat alatt megváltozott – Csenger születésével kezdetét vették a virrasztással teli éjszakák, a nonstop ügyelet és az állandó küzdelem a gyermek minden egyes lélegzetvételéért. Az anya felidézi, hogyan veszítette el majdnem a fiát még csecsemőkorában, amikor a kilenc hónapos kisfiú a babakocsiban abbahagyta a légzést, és neki kellett újraélesztenie az utcán.
Idővel Csengernél súlyos következményeket okozott az oxigénhiány – értelmi és fizikai sérült maradt, az epilepsziás rohamok és a légzésleállások a mindennapjaik részévé váltak. A sors kegyetlen volt: a később született kisebbik fiú, Benet is három hónapos korától kezdve hasonló tüneteket produkált. Az apa nem bírta a teher súlyát, és elment, magára hagyva Tündét három gyermekkel – egy egészségessel és két súlyosan beteggel.
Azon a végzetes éjszakán Tünde először nem ébredt fel a fia rohamára, és azóta marcangolja a bűntudat: „Azt hittem, megöltem a gyerekemet, mert nem tudtam megmenteni” – vallja az anya. A rendőrségi vizsgálat végül balesetként minősítette a történteket, de semmilyen papír nem töltheti be a szívében keletkezett űrt. A segítség és a támogatás, többek között a Mazsola Kuckó Alapítvány részéről, jelentette az anya számára az egyetlen támaszt a legnehezebb pillanatokban.
